Ambrus István:
Karcos mese a Plázafejű Lényről
Sokszor van, rég nem volt a Plázafejű Lény. Öt-hat éves lehet, bár
koránál többnek tűnik. Az eltérést bizonyára az okozza, hogy nem
annak született, aminek látszik. Az első évek számára is
megszokottan indultak. Érkezését hatalmas öröm, boldogság kísérte.
Szülei lesték minden mozdulatát, kívánságát. Születésnapja igazi
családi ünnep volt, a család minden tagja neki kedveskedett.
Három éves koráig tartott ez az állapot, addig csak néha-néha,
vásárlások alkalmával látta a Plázát. Aztán édesanyja dolgozni
kezdett, és óvoda után egyre gyakrabban kötöttek ki a jelenlegi
otthonában. Sokszor különösebb ok nélkül: csak nézelődtek, sétáltak.
Neki is jutott egy-egy ice-cream vagy hamburger. Nyiladozó
értelmében egyre nagyobb jelentősége lett a Helynek. Szinte nem volt
olyan fontos esemény, mely előtt ne keresték volna fel. Lassan, de
biztosan érlelődött benne a meggyőződés, hogy nem lehet olyan vágya,
amely a Plázában ne teljesülhetne.
Pici korában sokat hallott Istenről, Jézuskáról. Akkor még őket
gondolta hatalmasnak, mindenhatónak. Mostanában nem is beszélnek
róla, de ahogy visszaemlékezik – a bizsergető érzés ellenére –, ők
régen is megfoghatatlanok voltak. A Pláza viszont igazi valóság! Még
az álmodozás is realitás: vágyai tárgyát láthatja, akár meg is
érintheti.
Amikor először járt egyedül itt a társaival, akkor történt meg benne
a nagy átalakulás. Hirtelen otthonra talált, úgy érezte, semmi nem
hiányzik az életéből. Napirendjében egyre nagyobb és fontosabb
helyet foglalt el. Mindez öt-hat éve történt. Talán éppen ma lenne a
„születésnapja”. Persze ha ezeknek az ósdi, tartalmatlan dolgoknak
még jelentőséget tulajdonítana.
Élj a mának! Ez vált volna életelvévé – ha fontosnak tartaná az
elveket. Éppen elég zagyvaságot tanultak ezekről az iskolában,
valami élhetetlen filozófusoktól. Tényleg: a múltkor annyira leült a
hangulat, hogy ilyenekről beszélgettek. Azt hitte, megzakkantak a
barátai, ő pedig eltévedt. Alig bírta ki azt az egy órát.
Ne gondoljuk azért, hogy léha életet él. Az iskolából még sosem
lógott. Bukásra is egyedül történelemből áll, de nála ez kivételesen
valóban elvi kérdés. A XXI. században már túl kellene lépni az ilyen
tantárgyakon. Amin már nem lehet változtatni, arról minek tanulni?
Legyen helyette jelen- és jövőtudomány! Amint meg tudnak állapodni a
Diákönkormányzatban arról, hogy a jelen honnan kezdődik (néhány
hónapja már vitatkoznak róla), be is terjesztik módosító
indítványukat. Végigszenvedte a legutóbbi kötelező olvasmányt is –
persze a lájtosított változatot. No, nem lett tőle okosabb. Mi abban
a sztori, hogy egy ősrégi lúzer dán királyfi miért szenved? Még azt
a húsz oldalt is igen necces volt elolvasni.
De most minden jó. Sugárzik arcáról a globális elégedettség. Füléből
drótok, szájából szívószál lóg ki. A Cinemában látták a legújabb
egyformát. Popcorn, kóla, kényelem. Nagyon rendben volt! Félreérti
az, aki mostani ábrázatát kifejezéstelennek, netán bambának látja.
Egyszerűen elégedett. Főként, hogy még messze nincs vége a napnak.
Evés, ivás, cigaretta (milyen ostoba szokás, hogy a Cinemában nem
lehet), estére pedig egy kis anyag. Ha számára nem lenne
értelmetlen, fellengzős kifejezés, boldognak nevezhetnénk.
Ekkor azonban a Plázafejű Lény arcát rémület borítja el: sem pénz
sem anyag nincs nála! Teljesen emberi a kétségbeesése – ha az okát
elfeledjük –, méltó az együttérzésre.
Ha pénze, anyaga lett volna, az én mesém is tovább tartott volna.
Itt a vége? Ne fuss el tőle, beszélj véle! Megéri, ha még ért
belőle.
|